A Depeche Mode a new wave irányzathoz sorolható brit popegyüttes, amelyet 1980-ban alapítottak Basildonban, Angliában. Máig sikeres és ismert modern könnyűzenét játszó zenekar, Magyarországon is jelentős rajongótáborral rendelkezik.

A Depeche Mode az újromantikus és újhullámú együttesek időszakában alakult, az ezekbe a kategóriákba sorolható együttesek közül a Mode lett az egyik legsikeresebb és leghosszabb életű. Az együttes közeli barátjaként számontartott, a Mute Records elnökeként ismert Daniel Miller szerint a "new wave" helyett "futurista" szó pontosabban jellemzi őket. Egy 2006-os becslés alapján a Depeche Mode több mint 91 millió lemezt adott el (ebből 56 millió albumot és 35 millió kislemezt) világszerte, és negyvennégy száma jutott fel a Brit Kislemezlistára. Emellett sok számuk került fel világszerte a slágerlisták élére. Az együttes jelenlegi tagjai:

• Martin Gore (1961. július 23., (szövegíró, zeneszerző, billentyűs, gitáros, vokalista)
• David Gahan (1962. május 9., énekes, szövegíró)
• Andrew Fletcher (1961. július 8., (billentyűs, vokalista, (Szerepe a bandán belül tulajdonképpen ismeretlen. Leginkább a menedzseri munka áll hozzá közel.)

A Depeche Mode első felállása 1981-ben. Balról jobbra: Andy Fletcher, Dave Gahan, Martin Gore és Vince Clarke

A név eredete

A név többszörös szójátékot tartalmaz. Az együttes nevének ötletét állítólag egy francia divatmagazin címlapja adta, amelyen e kifejezés volt olvasható. A név eredetileg két francia szó összetétele: a depeche jelentése "távirat", míg a mode többjelentésű szó, franciául részben módot, részben divatot jelent. A mode szó angolul is mindkét értelemmel rendelkezik - a depeche viszont nem angol szó. A francia eredeti akár "távirati stílusban", akár "gyorsan múló divat" értelemben is felfogható.

Előtörténet, alapítás

1976-ban Vince Clarke, és a jövendő billentyűs, volt basszusgitáros Andrew Fletcher (mindketten Basildonban laktak, egy Londontól kb. 30 mérföldnyire lévő szerény településen) megalapította a „No Romance in China” nevű együttest, ami nem igazán tűnt sikeresnek. 1979-ben Vince Clarke új csapatot („Composition of Sound”) alapított Andy Fletcher közreműködésével, Ehhez csatlakozott Martin L. Gore, aki korábban a The French Look és a Norman and the Worms nevű zenekarban gitározott.

1981-1983: A korai lemezek és az első sikerek

1980-ban csatlakozott a jellegzetesen mély orgánumú énekes, David Gahan is, Clarke meghívására, aki hallotta őt énekelni egy kisebb mulatóban (éppen David Bowie "Heroes" című számát énekelte). Ezzel megszületett a Depeche Mode. A nevet Dave adta az együttesnek egy francia divatlap után (ő ugyanis kirakatrendezést tanult egy southendi divatiskolában). A Depeche Mode tisztán elektronikus zenet játszó banda lett: minden hangot szintetizátorokkal állítottak elő. Az együttes első száma, amely hivatalosan megjelent, a "Photographic" volt, ezt egy "Some Bizarre" című válogatáslemezen adták ki több más együttes számával egyetemben. A banda életében döntő jelentőségű volt az az este, amikor Canning Townban léptek fel egy Bridge House nevű helyen (1980. november 11.), a Mute kiadónál éneklő Fad Gadget előzenekaraként. A koncert után odament hozzájuk a kiadó vezetője, Daniel Miller, és azt ígérte nekik, hogyha a Mute-hoz szerződnek, akkor garantálja nekik, hogy kiadhatnak egy kislemezt. Az együttes megbízott benne, és ügyvédek nélkül, egyetlen kézfogással pecsételték meg a "szerződést". Mindannyian jól jártak ezzel. Daniel Miller tisztességesen bánt a bandával, biztosította nekik az alkotói szabadságot, sőt, a korai időkben ő maga is részt vett többek között a hangzás kialakításában. A Mute egy független kis kiadó volt, és támogatott mindenféle zenei kísérletezést. 1981 februárjában jelent meg a Mode első kislemeze, a "Dreaming of me". A számot Vince Clarke írta, a lemez B oldalán található "Ice Machinehoz" hasonlóan. A kislemez az angol lista 57. helyéig jutott, első kislemezhez képest ez egész szép eredmény volt! A második kislemez (szintén Vince szerzeménye) a "New Life" címet kapta, és a 11. helyen zárt! Ez volt a Mute első kislemeze, ami a legjobb 20 közé bekerült. Erre a sikerre felfigyelt a sajtó is: a Depeche felléphetett a legendás Top of the Pops című műsorban is ezzel a slágerrel. Ekkor még Martin és Andy dolgozott, Vince munkanélküli segélyből élt, Dave pedig még mindig a divatiskolába járt. 1981. szeptember 7-én kijött a harmadik kislemez, a "Just Can't Get Enough", amely már a 8. helyen landolt! Ehhez a számhoz készült az első klip is. 1981 novemberében jelent meg az első album, a Speak & Spell (~ „Mondd és betűzd”),. A listákon a 10. helyig jutott. A lemez vegyes kritikákat kapott. A Sun egy újságírója pozítivan fogadta: "Első nagylemezük alapos meghallgatása felfedi az egyszerűség mögötti stílusosságot. Az albumot a "New Life" nyitja, és egy nagyon csinos darab, a "Just Can't Get Enough" zárja. Közöttük nyolc sziporkázó dal és egy instrumentális szám található, sok csodálni- és kevés csalódnivaló…A "What's Your Name?" szinte leugrik az albumról és kislemezért kiált. A pimasz rágógumi-vokál sajátos ízt ad az őrülten fülbemászó refrénnek. Holtbiztos megasláger…A "Photographic"-mint Numan a legjobb formájában, csak jobb. Szövegileg és zeneileg is baljós mondatok, de gyors, táncolható ritmussal, és nem azzal az ünnepélyességgel, amivel Gazza (Gary Numan) állandóan megpróbálta behízelegni magát." Más lapok, például a Rolling Stone már sokkal kritikusabban értékelte a beharangozó albumot.

Az első lemez alapvetően Vince Clarke lemeze volt. Két szám kivételével minden dalt ő írt, ő volt a "stúdiófőnök". A hamarosan útnak induló Speak & Spell Tour-on viszont már rossz kedvűen vett részt. Nem tudta feldolgozni a hirtelen jött sikert, a sok koncertet, és végül még az év vége előtt elhagyta az együttest, de az országos turnét még végigcsinálta velük. Távozása után tovább folytatta zenei pályafutását, és új együtteseket alapítson: a Yazoot – Amerikában Yaz – Alison Moyettel, aztán a The Assembly-t Feargal Sharkey-val, Dave Clempson-nal és Eric Radcliffe-fel, és később az Erasure-t Andy Bell-lel. Ezzel párhuzamosan Martin Gore, aki az első lemezre csak két számot írt (Big Muff és Tora! Tora! Tora!), átvette a zenei hatalmat az együttesben, legalábbis ami a zeneírást és hangszerelést illeti.

Az 1982-es A Broken Frame album már nagyrészt az ő ötletei alapján született. Három beharangozó kislemez készült a második lemezhez, az elsőt 1982 januárjában adták ki, ez volt a "See You". A számot Martin évekkel korábban írta. A brit kislemezlistán a 6. helyig jutott, ez volt a Depeche addigi legmagasabb listás helyezése. A hármas büszke volt a figyelemreméltó eredményre, annál is inkább, mert sikerült bebizonyítaniuk: Vince aranyat érő dallamai nélkül is jók-természetesen Daniel Miller segítségével. Ekkoriban került sor első amerikai fellépésükre, a New York-i Ritzben, ami remekül sikerült ugyan, de Amerika még pár évig ellenállt a Mode-nak. Az év során még két kislemezt készítettek, a "The Meaning of Love" és a "Leave in silence" című dalokhoz, mindegyikhez videoklip is készült, de nem lettek annyira sikeresek mint a "See You". Viszont hamarosan megkezdődött első világkörüli turnéjuk ("See You Tour"). Az a A Broken Frame album 1982 szeptemberében jelent meg, az összes számot Martin írta. Voltak rajta Vince hatását mutató popos számok ("The Meaning of Love", "A Photograph of You", és sötétebb, borongósabb számok is ("Leave in Silence", "Monument"). Ezek már előrevetítették a későbbi Depeche-munkák hangulatát. Még az album felvételei előtt eldöntötte a banda, hogy egy negyedik tagot is bevesznek maguk közé, hogy a fellépések során átvegye Vince helyét. 1981 végén hirdetést adtak fel a Melody Makerben álnéven: "Elektronikus zenét játszó együttes billentyűst keres." Kikötötték, hogy huszonegy év alatt kell lennie. A válogatás során egy Alan Wilder nevű londoni srácra esett a választásuk, aki klasszikus zenei képzettséggel rendelkezett (egyébként ő huszonkét éves volt, de a válogatás előtt letagadta a korát). Az "A Broken Fame Tour-on" részt vett (billentyűzött és vokálozott), de a lemez felvételeiben még nem vehetett részt: Martin, Andy és Dave szerették volna elérni azt, hogy megmutathassák: nincs szükségük egy negyedik zenészre ahhoz, hogy jó lemezt készítsenek. Meg akarták mutatni, hogy Vince nélkül is képesek boldogulni.

Alannek 1982 decemberéig kellett várnia, hogy a Mode teljes értékű tagjává váljon. A turné befejezése után ugyanis a Depeche hozzáfogott újabb kislemezének felvételeibe, a stúdiómunkálatokba pedig bevonták Alant is. Az együttes többi tagjával ellentétben ő profi zenei előképzettséggel rendelkezett, és ez meg is látszott az eredményen: az 1983. január 31-én megjelent "Get The Balance Right!" kislemez a tizenharmadik helyig jutott. A "Leave In Silence" lehangoló listás helyezése után ez bizakodásra adott okot. A szám (amihez szintén készült klip) végül nem került fel a Mode harmadik stúdiólemezére.

A harmadik LP, mely a Construction Time Again címet kapta óriási változást hozott a Mode életében. Alan megjelenése zeneileg teljesen új spektrumot nyitott az együttes számára. Ekkor kezdtek el kísérletezni a mintavételezéssel. Az album felvételei során rengeteg külső zajt rögzítettek az Emulator és a Synclavier samplerekkel, amelyeket kedvükre formálhattak. A "Pipleine" című számot péládul egy elhagyott építési területen vették fel miután elkészült a demója. A kész számban kizárólag az építkezésen felvett hangok hallhatóak. A számot ezúttal nem Dave, hanem Martin énekelte fel, az ő hangját is ott vették fel. Elsuhanó vonatok zaját is lehet hallani a háttérben. A számokat John Foxx The Garden nevű londoni stúdiójában vették fel, ekkor dolgozott velük először Gareth Jones hangmérnök is. Nyugat-Berlinben, a legendás Hansa Tonstudiosban keverték véglegesre az albumot, mely a Berlini Fal közvetlen szomszédságában állt. A várost nagyon megszerették a fiúk, ahogy a német rajongók is őket: egyikük az egyik helyi utcanévtáblát egyszer áthúzta, és ráírta, hogy "Depeche Mode Strasse". Martin új barátnőjét is Berlinben találta meg. A következő két stúdiólemezt is itt vették fel. A stúdiómunkálatok eredményeként megszületett egy eklektikus hangzású, industrial hatású album, a Construction Time Again, mely hasonlított az Art of Noise és az Einstürzende Neubaten lemezeire. Az első kislemez az "Everything Counts" volt, Angliában a hatodik helyik jutott, és az addigi legnagyobb Mode sláger lett (július 11-én jelent meg). A következő hónapban jött ki a Construction Time Again, amelynek témája a nukleáris fegyverkezés, a globális környezetszennyezés, a gazdasági pazarlás volt, ellentétben a korábbi dalaikkal, melyek túlnyomórészt a szerelemről szóltak. Az agresszívabb, erőszakossabb hangzású lemez legtöbb dalát Martin írta, Alan két kiváló számot írt a lemezre: a "Two Minute Warningot", és a "The Landscape Is Changinget". A sikeres lemezt sikeres turné ("Construction Time Again Tour") követte, majd 1983. szeptember 19-én megjelent a "Love In Itself" kislemez, B oldalán egy szintén Alan által írt számmal, a "Foolsal". Alan nem vált be sikeres dalszerzőként, ebben inkább Martin jeleskedett, viszont mint szervező és a technikai részletekért felelős személy, óriási szerepet töltött be.

1984-1988: Növekvő nemzetközi tekintély

A Depeche Mode az első éveiben Angliában, Európaban és Ausztráliaban ért el hatalmas sikereket, Amerikaban nem. Ez 1984 márciusában megváltozott, miután kiadták a "People Are People" kislemezt: Angliában a 4., az amerikai Billboard-listán pedig a 13. helyig jutott. Amerikában ez lett az első igazi "slágerük", az alternatív rádiók után a popzenei csatornák is játszani kezdték ezután a dalaikat. Németországban első helyet ért el a kislemez (ebben az országban hatalmas rajongói bázis alakult ki, 1983 végén itt a Mode már tízezres közönség előtt is játszott). A sikert meglovagolva az együttes amerikai kiadója a Sire kiadott egy, a kislemezes azonos című válogatáslemezt is az USA-ban. 1984. augusztus 20-án megjelent a Master and Servant kislemez, ami szintén szép sikereket hozott, de az embereknek jobban tetszett a People Are People. Mindenesetre Daniel Miller a Master and Servantet "egy következő szakasz nyitányaként fogta fel" később. 1984 szeptemberében megjelent az együttes negyedik stúdióalbuma, a Some Great Reward. Mind Európában, mind Amerikában népszerű lett, az USA-ban 42 hétig maradt fenn a Billboard-listán, és az 52. helyig jutott, nem is rossz eredmény olyanoktól, akiket "egyslágeres csodának" tituláltak. A felvételek a londoni Music Worksnél a berlini Hansánál készültek. A dalok egyaránt szóltak a szexualitásról ("Master And Servant"), szétesőben lévő kapcsolatokról ("Lie to Me"), és önkényes isteni igazságról ("Blashemous Rumours"). A lemez tartalmazta még az első Martin Gore balladát is ("Somebody"), mely egy puritán, letisztult dal. A koncertek egyik kedvence lett a szám, amelyet Martin énekelt, miközben Alan zongorával kísérte. Amikor Martin elkezdte énekelni, a lányok elsápadtak, úgy érezték, hogy a dal csak nekik szól. A szám felkerült az 1984. október 29-én megjelenő Blashemous Rumours/Somebody kislemezre is. A Blashemous Rumours a Mode komolyabb, sötétebbik arcát mutatta meg. Először tévedtek a vallás mezejére. Nagy negatív nyilvánosságot kapott a szám, néhány keresztény csoport nemtetszését fejezte ki a szövege miatt, amely szerintük cinikusnak és közömbösnek mutatta be Istent. A dalt végül nem tiltották ki a rádiókból. A zsúfolt koncertnaptár miatt a szám videóját egy élő fellépésen vették fel, s látható benne egy nagyon ötletes ütőhangszer összeállítás: bicikliküllők és vas hullámlemez…

A "Some Great Reward Tour" 1984. szeptember 27-én indult, és 1985. július 30-ig tartott. Anglia, Európa, Észak-Amerika és a Távol-Kelet után a banda első ízben látogatott Kelet-Európába is. Első magyarországi koncertjüket 1985. július 23-án adták Budapesten. a Volán Pályán. (Martin épp aznap lett 24 éves: a közel négyezres magyar rajongói tömeg ezt egyszerre ünnepelte meg egy közös köszöntéssel!) 1985 áprilisában a banda kiadta a "Shake the Disease" kislemezt (Németországban a 4. helyig jutott), szeptember 16-án pedig megjelent az "It's Called a Heart" kislemez is (a 8. helyig jutott Németországban), de a sok koncert miatt új albumot nem tudott kiadni a Mode, helyette kiadták első válogatásalbumukat, "The Singles 81-85" címen, ez az Egyesült Államokban "Cathcing up with Depeche Mode" címen látott napvilágot. A turné végeztével az együttes kiadja első koncertvideóját is videókazettán: hang- és videóanyagát a hamburgi koncerten vették fel, így a videó címe: The World We Live In And Live In Hamburg lett. Még ugyanebben az évben egy újabb videókazettát is kiadtak, mely majdnem mindegyik klipet tartalmazta (nem került fel rá a "See You", a "The Meaning of Love", a "Leave in Silence" és a "Get The Balance Right! videója, de az összes többié igen.

1986-ban a Depeche Mode-t kezdték összekapcsolni az ún. gothic szubkultúrával, ami Nagy-Brittanniaból indult, és nagy népszerűségre tett szert az Egyesült Államokban. Ekkoriban a DM számait már modern rock rádiók is játszották az USA-ban, úgy mint a KROQ Los Angelesben, vagy a WLIR Long Islandben. Ebből kifolyólag a banda határozott rajongói táborra lelt alternatív közönségekben, akik kultbandaként kezdték kezelni az együttest, ez a közönség megunta a "soft rock" és a "disco hell" egyeduralmát a rádiókban. A Mode ezekben az időkben kezdett el dolgozni új lemezén, melyen sötétebb, komolyabb hangot ütöttek meg. Európában a Depeche-t sokáig tini bandaként kezelték, fotóik ott szerepeltek tinimagazinokban, ez bírálóiknak sokszor szolgálatott kellő muníciót. 1986-ban azonban óriási változás történt: február 10-én kijött a banda 15. kislemeze, a "Stripped". Ez már egy komorabb szám volt. A Smas Hits azt írta róla: "A Depeche Mode kezdett kiszámíthatóvá válni, de hosszú idő óta ez a legjobb számuk." A Stripped a zenei sajtót zavarba ejtette, de a zenekar radikális rajongótáborát megérintette, és viszonylag rövid, öthetes fentléte ellenére a 15. helyig jutott a slágerlistán. 1986. március 17-én megjelent az 5. lemezük, a Black Celebration. Az előző két lemezzel ellentétben ez már sokkal kevésbé volt "industrial-pop" hangzású. Ez egy baljós, de nagyon atmoszférikus zenét tartalmazott. Az összes számot Martin Gore írta, szövegei ezúttal nagyon komorak, éleslátóak voltak. A lemez tartalmazta a "Fly on the Windscreen" című szám átdolgozott változatát, ami eredetileg az "It's Called a Heart" B-oldalán kapott helyet. A banda úgy döntött, hogy továbbfejleszti a számot, és ráteszi az új lemezre, így született meg a "Fly on the Windscreen-Final". Az albumot a londoni Westside stúdióban és a berlini Hansaban vették fel. A következő kislemez, mely "A Question of Lust" című számhoz készült 1986. április 14-én jelent meg. Ez egy újabb Martin Gore által énekelt ballada, az ő általa énekelt dalokat ritkán másolják kislemezre. Itt is rengeteg kombinált hangot alkalmaztak (vokál és fémzörej). A "Black Celebration Tour" 1986. március 29-én vette kezdetét Oxfordban. Először fordult elő, hogy a banda másod ízben is visszatért valahová ugyanazzal a programmal egy éven belül. Augusztus 11.-én jelent meg "A Question of Time" kislemez, melyhez a klipet az elsimert fotóművész, Anton Corbijn rendezte. Ez volt az első általa rendezett klip, a mai napig együttműködik az együttessel: rengeteg klipet rendezett nekik, számos turnén ő tervezte meg a színpadképet, előfordult az is, hogy ő rendezte a koncertfilmeket is. Album-, és kislemezborítókat is tervezett az együttesnek, ő alakította ki a banda image-t tulajdonképpen.

A turné 1986. augusztus 16-án fejeződött be Koppenhágaban (sajnos Magyarországra ezúttal nem jöttek el). Az együttes nem sokkal később újra stúdióba vonult. Daniel Miller ezúttal nem vállalta el a társproduceri munkálatokat: egyrészt lekötötték az egyre nagyobbá váló Mute kiadóval kapcsolatos teendői, másrészt úgy vélte, új emberekre van szüksége a Mode-nak, akik újabb ötletekkel láthatják el őket. De továbbra is együttműködött a bandával. Az új társproducer Dave Bascombe lett. A felvételeket a Párizstól nem messze lévő Guillame Tell stúdióban rögzítették. Alan rengeteget dolgozott, egyre nagyobb szerepet kapott a zenekar hangzásának a kialakításában, valamint a hangszereléssel kapcsolatos munkákban. A másik három fiú nem szerette annyira a stúdiózást. 1987. április 13-án jelent meg az első kislemeze az új lemeznek, ez volt a "Strangelove". Szöges ellentéte volt a Strippednek. Bonyolult szám volt, rengeteg kis alkotóelemmel. A klipjét Anton Corbijn rendezte. Most először jelentkezett egy fontos antoni alkotóeleme a videóknak: a női nem (ezúttal modellek és színésznők képében). Még egy videó készült a számhoz az amerikiai kiadó kérésére, ezt Martyn Atkins rendezte. Augusztus 24-én jelent meg a "Never Let Me Down Again" kislemez, mely mára az egyik legnagyobb koncertklasszissá nőtte ki magát. Klipjét szintén Anton rendezte. Szeptember 28-án megjelent a hatodik stúdióalbum, a Music for the Masses. Elődjével ellentétben nem volt olyan sötét, jóval populárisabb számokat tartalmazott. December 28-án megjelent a "Behind the Wheel" kislemez, hozzá egy újabb Anton klip. Innentől kezdve már nem három, hanem négy kislemez jelent meg mindegyik lemezhez, a negyedik, a "Little 15" kislemez 1988. május 16-án került a lemezboltok polcaira, a hozzátartozó klipet Martyn Atkins rendezte. 1988 elején megjelent videókazettán a korszak aktuális videóit tartalmazó kazetta (Strange címmel). Bár a kislemezek Angliában nem lettek valami sikeresek, az albumhoz tartozó turné nagyon jól sikerült. Az óriási, 101 állomásos világturné 1987. október 22-én indult Madridban. 1988. március 9-én újra felléptek Magyarországon, a Budapest Sportcsarnokban, sőt, a rá következő nap is adtak ott egy nagyszerű koncertet! Amerikában is sikerült végre megszilárdítaniuk hatalmukat: stadionkoncertek követték egymást, a turné utolsó, 101. állomása pedig egy legendás szuperkoncert lett a Los Angeles melletti Pasadena városban. Az itt lévő Rose Bowl 90 000 főt befogadni képes stadiont sikerült megtöltenie a bandának, addigi történetük legnagyobb koncertjét adták! Ez a hatalmas show fordulópont volt az életükben. A koncertet, és az odavezető utat Amerikában felvették, és 101 címen kiadták. A koncertfilmet a legendás rendező, D. A. Pennebaker vette fel. A 101-et kiadták lemezen is, ez lett a banda első koncertalbuma. 1989-ben jelent meg, ahogy az "Everything Counts (live)" kislemez is.

1989-1994: Két nagy sikerű album

1989-ben az együttes Milánóba ment, ahol a lemez producer Francois Kevorkiannal kezdtek el dolgozni újabb kislemezükön. Az eredmény a Personal Jesus lett, 1989. augusztus 29-én jelent meg. A Mute amerikai kiadójának a legsikeresebb kislemeze lett, az akkor megjelenő Madonna-lemez sikerét is túlszányalta. A szám hangzása radikálisan különbözött mindattól, amit eddig a banda csinált! A mai napig koncertkedvenc szám, az angol listákon a 13. helyig jutott, Amerikában ez lett az első aranylemezük a kislemezek között, sőt, a Warner legtöbbet ebből a 12-inches maxiból adott el története során! A számot többen is feldolgozták, többek között Johny Cash, Gravity Kills, és Marilyn Manson is. A Martin által írt szerzemény (a Blashemous Rumourshoz hasonlóan) az erkölcsre vonatkozó kijelentéseket tartalmazott, keresztény csoportoknak nem nagyon tetszett a "Személyes Jézus" koncepciója. 1990. február 5-én kijött az Enjoy the Silence kislemez, ez lett a DM legsikeresebb dala! Az angol listákon a 6. helyen zárt, pár hónappal később az Egyesült Államokban ez lett a Mode első (és mindeddig egyetlen) olyan slágere, ami a Top 10-be bekerült (a 8. helyet érte el), és ez lett a második aranylemez. 1991-ben az Anton Corbijn átal rendezett videoklip Grammy-díjat nyert! Az új nagylemez, a Violator (album) 1990. március 19-én jelent meg, a felvételeket Milánóban és Észak-Dániaban vették fel. Az elismert szakember, Flood látta el a produceri feladatokat, a keverés Francois Kevorkiant dicséri. Az album óriási sikert hozott, Amerikában tripla-platina lemez lett (több mint 3,5 milliót adtak el belőle). Az album mai is remek hallgatnivaló: az egész lemez zenei szövete sűrű, hangzása egységes. Ez a lemez tette a Depeche Mode-t a legnagyobb együttesek egyikévé. Az album promóciója miatt az együttes dedikálást tartott a Los Angeles-i Warehouse lemezboltban, amihez 17 000 ember csődült össze, és a hivatalos szervek kezéből kicsúszott az írányítás. A tömeghisztériában szerencsére senki sem sérült meg, de már ez is jelezte, hogy a Depeche Mode tagjai világsztárokká váltak. Két újabb kislemezt is kiadtak az albumhoz (Polic of Truth, World in My Eyes). 1990. május 28-án indult a The World Violation Tour, ahol sorra megteltek az addigi stadionok, 9 helyen duplázni, míg 2 helyen triplázni kellett! Bár a 101 című filmben már láthattuk az együttest 80 000 ember előtt játszani, a Dodger-beli fellépés még erre tett rá még egy lapáttal! A jegyek hónapokkal a koncertek előtt elfogytak! 1990. november 27-én ért véget a turné Birminghamben, sajnos Magyarország ezúttal is kimaradt. 1990 végén megjelenik az aktuális klipeket tartalmazó videókazetta Strange Too, az összes videót Anton Corbijn rendezte.

Közelgő új album

2007 augusztusában, Dave Gahan második szóló lemeze, a Hourglass bemutatójának során bejelentették, hogy a Depeche Mode 2008 elejére visszatér a stúdióba, hogy nekikezdjen közelgő, tizenkettedik stúdióalbuma munkálataiba. ^[1]. 2008 márciusában bejelentették, hogy májusban kezdi a felvételeket az együttes, mivel Martin Gore, a szövegíró még dolgozik pár dalon az otthoni Santa Barbara-i stúdiójában, Kalifornia államban. Az előkészületi munkálatok már befejeződtek és a Depeche Mode Ben Hillier producerrel dolgozik együtt. Az album megjelenése 2009 tavaszára várható. ^[2]. Augusztusban közölték, hogy a Depeche Mode szakított eddigi amerikai kiadójával a Warner Music-kel. ^[3]

Az együttes hivatalos honlapja szerint a banda sajtókonferenciát fog tartani 2008. október 6-án a németországi Berlinben valószínűleg az új album megjelenése és az ezt követő világturné miatt. Az weboldalon még leírták, hogy a Depeche Mode köszöni a rajongók türelmét és megígéri, hogy rengeteg dolog történik a Depeche Mode világában és sok izgalmas újdonság fog még ezután is következni.

Zenei hatásuk

A Depeche Mode jelentős hatással volt rengeteg zenekarra, és nem kis részben nekik köszönhetőek a mai techno és az electronikus irányzatok megszületése, noha ők maguk később más irányba fordultak. Az ős-technozenészek (Derrick May, Kevin Saunderson, Juan Atkins) mind a Depeche Mode-ot nevezték meg mint példaképet és a késő nyolcvanas évekbeli „Detroit Techno-robbanás” okait. Bár a DM egyáltalán nem nevezhető technozenekarnak, és a stílus több jellegzetessége más együtteseknek is köszönhető (például a számítógépek zenei fontosságának felismerése a Kraftwerknek, az alkoholosról a könnyűdrogos szubkultúrara áttérés pedig alighanem a hippimozgalomnak), a Depeche Mode volt alapvetően az első felismerője annak, hogy a modern könnyűzenében mindenféle, de tényleg mindenféle hangot mint zenei összetevőt lehet és kell is alkalmazni – a kutyaugatástól és légkalapácstól kezdve a torzított gitár- vagy énekhangokon át a klasszikus hegedűszólamokig (ld. pl. a „Work Hard” c. számot a People Are People albumon, aminek „kalapács-a-fémcsővön” effektjei a maguk korában még meghökkentőek voltak).

A nyolcvanas évek diszkózenéje is nagyon sokat köszönhet a DM-nak: a Modern Talking, hangzását tekintve, tulajdonképp Mode-osított sramlizene volt, de a DM-es és általában az Újhullámos hangzás a hasonló, a maguk korában listavezető együttesek legtöbb zeneszámán is megfigyelhető (érdemes például Sandra Celebrate Your Lifeját meghallgatni, de hivatkozhatunk C.C. Catch-re, a Bad Boys Blue-ra stb.)

Míg a szinti-pop a techno-ra, a New Wave inkább a rock- és modern elektronikus zenére gyakorolt nagyobb hatást. A nyolcvanas évek környékén Magyarországon is nagyon sok és nagyon sikeres New Wave-alapú zenekar tűnt fel: például az abszurd humor-költeményei alá profi Waves aláfestést komponmáló KFT (a Száll egy pofon a szélben szám tipikus e tekintetben), vagy a Demjén Ferenc vezette V'Moto-Rock, később az Első Emelet. És talán említenünk sem kell a „magyar depesmód”-ot, a Kovács Ákos vezette Bonanza Banzait.

A modern magyar elektronikus zenekarok közül a Neo, az Anima Sound System, Zagar, Yonderboi és a Unique tekinti többek között a DM-et példaképnek.

Az együttes stílusa

Műfajilag: már kezdetben is stílusteremtő zenét játszottak, melyet a kritika (némi gúnnyal) szinti-popnak (~ "szintetizátorocska-pop", de kis torzítással épp „műanyag-popnak” is fordítható) keresztelt, ennek alapjait valóban az „elektronikus zongoran” való klimpírozás képezte (némi dob- és gitáralappal), és nagyon jelentős szerepet játszott benne az éneksáv. Ez a meglehetősen könnyed, vidám hangzású stílus fokozatosan sötétebbre, és a rockzenéhez közelebbire fordult: ez volt az elektromos gitár és a szintetizátor örömeit egyesítő New Wave (Új Hullám) stílus időszaka. Ez a súlyos és szintén stílusteremtő hangzásvilág a 2000-es évek elejére könnyedebbre, zeneileg egyszerűbbre, kevésbé sötét hangzásúra szelídült. Ez a zenekar Exciter című lemezén is érzékelhető. A karrier záró Playing the Angel album újra visszatért a sötét, kemény hangzásvilághoz.

A Depeche Mode a huszadik század végének legegyénibb, legfontosabb popbandái között volt, melynek mind a rock, mind a techno-pop igen sokat köszönhet, s akik rengeteg teljesen különböző irányvonalat képviselő zenekarra is hatással voltak – nemcsak mint egy „fiúbanda” a női rajongókra, de a modern könnyűzenei élet egészére is. Ehhez hozzájárult, hogy tagjai tanultak és tudnak is énekelni; és a hangszereket (szintetizátor, gitár, dob) is jól ismerik.

Egy új stílus 

Az 1993-as Songs of Faith and Devotion (kb. „A hit és áhítat dalai”, továbbiakban SOFAD) album végül is, mindent egybevéve, sikerként könyvelhető el, pozitív fogadtatásban részesült, és az amerikai listákon rögtön az élre került. Ám a rajongók egy jelentős részét igencsak meglepte, mert zenéjében meglehetősen, stílusában, hangulatában, szövegvilágában pedig teljesen eltért az addig megszokott vidám, egyszerű ütemekre és szövegre épülő DM-képtől.

A SOFAD első hallásra gyökeresen szakít a DM addigi zenéjével. A Question of Time-ból ismert lendületes basszus súlyosra és (az I feel you-ban) holdbélien idegenszerűvé változik, a vidám zongorahangok torzított, visszhangosított kóruseffektekké vagy drámaian ritkított, harangra emlékeztető csengőhangokká válnak, megjelennek a komolyságot fokozó elektromos- vagy basszusgitártémák; ezzel együtt a szövegvilág is átalakul.

E változásokat egyébként a videoklipek képi világa is teljességgel követi (az In your room, vagy Walking in my shoes Bosch színeire-figuráira emlékeztető megjelenése szintén inkább egy keményebb rockzenekarhoz illenek).

Az eredeti rajongók, legalábbis kezdetben, csalódottságukat vagy dühüket fejezték ki az albummal és a stílusváltással kapcsolatban. Mint egyesek mondták, az album kezdeti, fülsértően nyikorgó effektje (az I feel you azóta klasszikussá vált része) kifejezetten azok bosszantására került a lemezre, akik az album megvételén örülve, annak meghallgatása előtt túl magasra tekerték a hangerőt.

Individualizáció… 

1988: A turné folytatódik. Januárban zajlik az angliai szakasz. Rögtön az elején két teltházas koncerttel kezdenek Londonban, a Wembley Arenaban. A turné közben megjelenik Alan, vagyis RECOIL második albuma, a 3+4 HYDROLOGY.1989:A csendet először Martin COUNTERFEIT albuma töri meg. A középlemezen 6 feldolgozás szám található, mintegy tiszteletadásként az eredeti szerzőknek. A tagok az Exciter album elkészítése és az ezt követő turné után újra a szólókarrierjüket kezdték felépíteni - ezzel egyidejűleg szállingózni kezdtek az ilyenkor szokásos találgatások a Depeche Mode feloszlásáról. Ezt megerősítették azok a nyilatkozatok, melyek a zenekarban meglévő, és évek óta tartó belső ellentétekre utalnak (például Gahan azon nyilatkozata, hogy „állandóan hangról hangra előírták nekem, ezt vagy azt hogyan kell énekelnem, úgyhogy végül úgy éreztem, mintha csak egy lennék a hangszereik közül”).

2003-ban Dave Gahan kiadta Paper Monsters („Papírszörnyek”) c. szólólemezét, melyet világturné, majd a róla készült Live Monsters c. DVD kiadása követett. Martin Gore a Counterfeit 2 („Utánzat II.”) című albummal rukkolt elő, Andrew Fletcher pedig elindította saját lemezkiadóját, a Toast Hawaiit. A szólóra törekvések ellenére úgy tűnik, a végleges szétválás nem következ(he)tett be. Lehetséges, hogy a "végső szót" a közönség mondta ki, hiszen a Gore és Gahan külön turnéjaikon megtapasztalhatták, hogy a rajongók a Depeche-dalokra indultak be igazán. Ezt követően a tagok közös nyilatkozatai egyértelműen az együttmaradás és a 2005-ben megjelent nagylemezük (Playing The Angel) megjelentét vetítették elő.

Diszkográfia 

Albumok 

• Speak & Spell (1981)
• A Broken Frame (1982)
• Construction Time Again (1983)
• People Are People (1984)
• Some Great Reward (1984)
• The Singles (81-85) (1985)
• Catching up with Depeche Mode (1985)
• Black Celebration (1986)
• Music for the Masses (1987)
• 101 (1989)
• Violator (1990)
• Songs of Faith and Devotion (1993)
• Songs of Faith and Devotion Live (1993)
• Ultra (1997)
• The Singles (86-98) (1998)
• Exciter (2001)